- Végül is egyszer meg lehetett nézni… - összegzi Laci a látottakat a film után, aztán a kezembe nyomja az érvényesített mozijegyeket. – Még mindig gyűjtöd, ha jól tudom- mondja.
Igen, továbbra is. Egy-egy mozijegy, az mindig egy emlék. Egy filmé, amit együtt néztem meg valakivel, aki a barátom. Elvégre is akárkivel nem mész moziba.
Tulajdonképpen jegyet sem kellene vennem, simán bemehetnék ingyen is, van sajtóbelépőm, és a rádió médiapartnere a mozinak. De még én is húzzam le őket? Milyen lenne az? Ennyit igazán megérdemelnek. Tavaly akkora szarban volt a mozi, hogy egész télen nem volt fűtés, de akkor is kitartóan jöttünk, és néztük a filmeket, úgy, hogy volt, amikor kint az utcán melegebb volt, mint bent a teremben. Aztán egy lelkes csapat gatyába rázta az egész helyet, én pedig értékelem ezt a lelkesedést: legalább egy-egy mozijegy ára erejéig mindenképpen.
Nem kell egymáshoz igazítanunk a lépteinket: olyan régóta vagyunk barátok, hogy minden mozdulatát ismerjük a másiknak.
- Nem sok kedvem van ehhez az egészhez- mondja Laci, amikor már jóval elhagytuk a mozi épületét, és a filmszínház után a kőszínház mellett megyünk el. – Oké, hogy megígértük Leónak, hogy elmegyünk ebbe a buliba, de… ez a sok idióta…
Igaz, ami igaz, egyet kell értsek vele: valahogy én sem találom a hangot az itteni fiatalokkal. Máris generációváltás történt volna? Még csak 29 vagyok, de olyan, mintha egy világ választana el egy tizennyolc évestől. Tizenhattól meg pláne!
- Ahogy szoktuk, öregem: odamegyünk, vigyorgunk egy kicsit, egy- két órát ellebzselünk a kocsmában, aztán udvariasan elköszönünk mindenkitől, és jó napot!- mondom biztatóan Lacinak.
Talán a szülők generációjának reményvesztettsége gyűrűzött át a mai tinikbe? Nem akarnak olyanok lenni, mint a szüleik, akik már negyven éves korukra teljesen kiégtek, ezért még fiatalon mindent magukhoz akarnak fogni: buli, szex, pia… (drog?)…? Pedig még annyi minden áll előttük, és máris unják az életet? Felnőttként fogják a legnagyobb pofont kapni, főleg ebben a városban, ha majd jó munkát akarnak találni, és azzal szembesülnek, hogy ha nem vagy valakinek az ismerőse, hiába akarsz bekerülni bárhová is, hiába van meg a végzettséged, tapasztalatod, legfeljebb nagy mázlival fogod megkapni az állást. Viszont ha ismersz valakit, lehetsz akármekkora kontár, te fogsz bejutni. Aztán majd valaki, aki ért hozzá, megcsinálja a te munkádat is. Nemrég beszéltem az egyik helyi online újság szerkesztőjével, ő mondta, hogy pályázatot írtak ki a város honlapjának az üzemeltetésére, és ők is pályáztak, de egy olyan „versenyző” kapta végül a megbízást, akinek az ajánlatában foglalt ár az ő ajánlatukénak a háromszorosa volt, és ráadásul még életében nem csinált hasonló munkát. Viszont jó, megbízható pártkatona volt. Hiába, na, közpénzen semmi sem drága…Ahogy egy volt tanárom mondta: sógor-koma ország vagyunk. A tinik meg erről mit sem tudnak, csak azt látják, hogy szar az életük, és kiutat keresnek. Kiutat? Miből, a boldog, gondtalan gyerekkorból?
Vagy nem értem őket, vagy nem is akarom megérteni őket.
- Jó a cipőd- jegyzi meg Laci hirtelen, mikor keresztül vágunk a kiserdőn, ami gyár mellett húzódik. – Zoé választotta?
- Igen- felelem. – Ruhaválasztásnál kikerülhetetlen. Nő, és ráadásul kiváló az ízlése. Én pedig a nőknek, és nem a férfiaknak akarok tetszeni, ezért is kérem ki a tanácsát.
- Igaz. Meleg barátunk meg nincs- vigyorog Laci. – Pedig mekkora sorozat volt a Melegítő! Azok a srácok tényleg értettek a stílushoz. Egy rakás jó ötletet merítettem abból a műsorból. – lelkendezik Laci. Pedig a lelkesedés nem kifejezetten megszokott tőle. – A cipő amúgy is nagyon fontos- taglalja.- A nők mindig megnézik a cipődet. Fontos információkat közöl rólad: elárulja, hogy gazdag vagy-e (márkás cipő), hogy hanyag,vagy pedáns vagy-e (koszos, vagy tiszta cipő). Van egy új sorozat, szoktad nézni? Dr. House. Mindig szakadok a röhögéstől rajta. A múltkor bejön valamelyik beosztottja a pasasnak, és csak annyit kérdezett tőle: „-Randija lesz? Mire a beosztott: - Miből gondolja? House: - Új cipő.”
Közben meg is érkeztünk. Ruhatárra persze egy ilyen helyen (nevezzük elegánsan pinceklubnak), esély sincsen. Mindegy, majd a kezünkbe fogjuk a kabátunkat.
- Még ne menjünk be- mondja Laci. – Leó is előbb- utóbb fel fog jönni, majd itt kint dumálunk vele, és csak utána megyünk le. Legalább nem kell keresgélni, és kevesebb időt kell lent töltenünk a bagófüstben.
Igazat kell adnom neki, és még csak nem is esik nehezemre.
Nem keltünk feltűnést, vagyis csak amennyire két jól öltözött huszonéves szokott az „egyenruhás” tinik között. Leó fogalmazta meg egyszer: „Öregem, voltam a múltkor egy drumm and bass buliban, egész este azon röhögtem, hogy mindenki ugyanúgy volt felöltözve, ugyanolyan ruhában volt: melegítő, farmer, sportcipő. Mintha mindenki ugyanabból a boltból öltözne, mert csak az az egy bolt van a városban. Olyan volt, mintha visszamentem volna a kommunista időkbe, mikor tényleg csak egy ruha üzlet volt a városban.”
Hmm… „Üdvözlet az egyformaság korából”, ahogy Orwell írta.
Most is nagyjából hasonló „színes folt-emberek” töltik fel ennek a festménybe illő összképnek az előterét, aminek a hátterét egyrészt a kétoldalt húzódó erdősáv, másrészt a pincekocsma mögött terpeszkedő gyárkapu, és a mögötte elterülő óriási udvar adják.
Igazán meghitt.
Talán két perce állunk kint, és máris meg van az első jelentkező. Leó még sehol, de máris „horogra akadtunk”.
Barna hajú, szemöldök piercinges lány közelít felénk kapucnis, szőrme szegélyű kabátban. Az indíték teljesen egyértelmű.
- Sziasztok- köszön oda barátságosan.
- Szia – mormogjuk oda egykedvűen mind a ketten.
Nem sokat teketóriázik.
- Tudnátok adni nekem egy szál cigit?- kérdi.
- Sajna…- „nem”, folytatnám, azonban a következő pillanatban olyan dolog történik, ami még engem is meglep. Laci, ahelyett, hogy elutasító választ adna, azt feleli:
- … hogy én mennyire tudtam, hogy ezt akarod!... Így lenne ötösöm a lottón!- mondja, és elővesz a kabátjából egy bontatlan doboz cigarettát. Lassú, kényelmes mozdulatokkal, kiélvezve a helyzetet, lehámozza az alufóliát a dobozról, aztán, feltépve a dobozt, odakínálja a lánynak.
- Köszönöm- mondja a lány, és mohón rá is gyújt, mint aki egész életében az első slukkra várt.
A szokásos forgatókönyv szerint ezek után az ilyenek rögtön arrébb is állnak, ehelyett ez a példány várakozóan ácsorog továbbra is mellettünk.
- Téged még nem láttalak itt – fordul oda Lacihoz.
- Tudod…- vigyorog Laci- nem sűrűn járok sehová, de ma olyan jó lett a hajam, hogy vétek lett volna otthon maradni. – mondja kajánul.
- Igazán? Tényleg elég jó- adja a semmitmondó választ a lány. Láthatóan meglepődött a reakción. – És mondd… mi a csillagjegyed? – kérdi.
- Biztos, hogy nem mondom meg- vágja oda gyorsan Laci. Olyan hirtelen dobta oda a szavakat, mintha ostorral sújtott volna le.
- Miért?- vonja fel a szemöldökét a lány.
- Mert ez annyira személyes… Olyan, mintha azt kérdezted volna, mekkora a farkam- mondja Laci, olyan hitelesen, hogy még én is elhiszem, hogy személyes sértésnek vette, hogy a horoszkópját szeretné megtudni a lány. – Azt sem tudom, hogy hívnak, Te meg rögtön ilyeneket kérdezel?
- Réka a nevem- nyújtja oda előbb Lacinak, aztán nekem is a kezét a lány. Finom kis kéz, hamvas bőr. Tényleg nem lehet több tizenhatnál.
- Laci.
- Levi.
- És Te sem árulod el a horoszkópod? – kérdi, most már hozzám fordulva Réka.
- Mi az, ilyen könnyen feladod? Vagy ha az egyik nem, jó lesz a másik is?- mondom én is pimaszul. Álnok csapdát állítok Lacinak. – Egyébként Laci barátom bika jegyű- árulom el.
- Igazán? – érdeklődve húzza fel újra a szemöldökét. Szépen szedett szemöldök, biztosan kozmetikus munkája, és nem ő csinálta magának. Ilyen fiatalon még nem lehet ekkora gyakorlata az ilyesmiben. – Imádom a bikákat- mondja negédesen-behízelgően. Közben hosszút slukkol a cigarettából.- Én nyilas vagyok. – teszi hozzá, aztán megint „tovább ugrik”.
- És Te?- fordul hozzám.
- Én Rák- válaszolom.
- Úúúú, imádom a Rákot is- mondja gyorsan.
- Mint a legtöbben- válaszolom.- Látom, könnyű Téged boldoggá tenni- fűzöm hozzá gúnyosan.
Figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet.
- Na, és mi a munkátok? – kérdi, hogy tovább fűzze az akadozó társalgás fonalát.
Miután erre a kérdésre is csupán kitérő választ kapott, és a cigijét is rég elszívta, néhány percnyi kényszeredett társalgás után szép lassan elpárolog újdonsült ismerősünk.
- Még jó, hogy a vezetéknevünket nem kérdezte, tuti, holnapra már bejelölt volna a facebookon- mondja Laci.
- Az biztos. Amúgy honnan volt a cigi? Azt ne mondd, hogy direkt azért hoztad magaddal, hogy ha valami csaj kér, tudj neki adni.
- Nem, Leó megkért, hogy majd vegyek neki a boltban, neki már nem volt ideje, és itt a kocsmában nincs olyan márka, amit ő szeret- nevet Laci. – Remélem, nem haragszik meg, hogy lehúztam egy szállal.
Laci az örök bajtárs. Most is hogy lekoptatta a kiscsajt. Szerintem simán azt hitte, majd jópofizunk vele, hátha meg tudjuk dugni (netán egyszerre ketten is… manapság már ez sem ritka… sajnos…). Biztosan meglepődött, hogy ilyen elutasítóak voltunk. Helyes kiscsaj volt, de, aki ilyen helyekre jár, nem feltétlenül a mi esetünk.
Jó móka volt! Nem tudom, mi lesz velem, ha Laci tényleg megkapja a munkát külföldön. Csak miatta bírom ki ebben az elátkozott városban, különben már biztosan megőrültem, vagy elköltöztem volna.
