Narancs és citrom

 A pincehelyiségből felvezető lépcsőn végre feltűnik Leó egyenes, ezúttal szokatlan rövidre vágott hajkoronája (vagy sörénye, elvégre is a Leó név oroszlánt jelent). 

Laci finoman megérinti a karomat, és gyorsan, amíg még Leó hallótávolságon kívül van, a fülembe súgja: 

- Öncsonkítás. - Nincs ideje azonban kifejteni, mire gondol, mert Leó máris ott áll előttünk. - Régóta vártok? - kérdezi kezét nyújtva, majd meg sem várva a választ, folytatja- Olyan régen nem lehettek itt, maximum tíz perce, mert még csak egy  lány menekült le a lépcsőn sírva. 

Csodálkozva ráncolom össze a homlokom. Elsírta volna magát a lány, akit finoman lekoptattunk?

- Mi van, bevettétek? - vigyorog kajánul Leó. - De látom, azért valami kiscsajnak tényleg beszólhattatok, ha elgondolkoztatok. 

Blöffkirály- gondolom magamban. Persze, mindig is az volt. 

- Igen, bepróbálkozott egy kiscsaj- mondja Laci. - Egy cigid bánja - teszi hozzá, átadva a cigarettásdobozt, és a visszajárót. 

- Na, az a barna hajú, piercinges csajszi volt? Csodálkoztam is, hogy Lucky Strike-ot szív. Valami olcsó szart szokott. - mondja Leó. 

- Csak Te vagy képes rá, hogy észrevedd egy eldobott cigicsikk szélén a feliratot- mondom elismerően. 

- Csak figyelek- válaszolja Leó. 

- Na, és hol van Viola?- kérdezem, másféle terelve a beszélgetést. 

Leó szeme megrebben, és a combja mellett lógó bal keze is furcsa mozdulatot tesz, mint akit rajtakaptak valamin. 

- Ő most nem jött- fújja ki egy levegővel. 

Azaz szakítottak. Kár volt szóba hoznom. Laci húzza ki barátunkat a bajból, gyorsan ismét más irányt szabva a társalgásnak: 

- És mi van a Te csajoddal, Levi? Mikor mutatod be nekünk? 

- Miféle csajomat?- próbálom adni a naivat. 

- Ugyan! Ugyan! Frissen vágott haj, új cipő... Meg is borotválkoztál. Ez így együtt... A múltkor volt az a műsor a tévében a sztárokról. Abban mondták, hogy a celebek szakítás után feltűnően új frizurát csináltatnak: levágatják,és/vagy befestetik a hajukat. Ez az öncsonkítás egyik formája. Leónál egyértelműen erről van szó. Bocs- fordul Leóhoz.- Nálad viszont, mivel hónapok óta nincs csajod... pont ellenkezőleg. Szóval? 

 - Nem ismeritek- teszek egy utolsó próbát.

- Azért csak mesélj bátran- mondja Leó, felüdülve, hogy végre nem róla és Violáról van szó.

- Anyu egy régi tanítványa- kezdek bele.

- Anyudhoz azért járt nem is egy jó csaj…- erősít meg Leó.

- … szóval évek óta nem is találkoztunk, csak annyit hallottam a közös ismerősöktől, hogy valahol külföldön dolgozik, aztán kb. egy hete valahogy rábukkantam facebookon, bejelöltem ismerősnek. Pár napja kiírtam a falamra, a La Roux- Bulletproof (https://www.youtube.com/watch?v=Kk8eJh4i8Lo&ob=av2e) című dalából egy sort, hogy „This time baby I’ll be bulletproof”, amire ő odaírta kommentben, hogy „Ennek örömére most meg is hallgatom.” Én meg visszaírtam, hogy „Örülök, hogy örülsz.” Válasz: „Csak kedvet csináltál hozzá, és jól esett most meghallgatni.” Nem hagytam ki a magas labdát: „Örülök, hogy sikerült kedvet csinálnom valami olyanhoz, ami jól esett neked.” Értette a „finom” szexuális célzást. Pár kommenttel később írtam neki egy privát üzenetet, hogy talán folytathatnánk ezt a beszélgetést valamikor egy ital mellett… Úgyhogy néhány nap múlva találkoztunk, de alapszabály: az első randin nincs testi kontaktus.

- Nagyon helyes- fűzte hozzá Laci.

- Úgyhogy csak a második randin, amikor már boroztunk is egy kicsit… A házuk előtt láttam, hogy leadja a jeleket…

- Babrált a kulcscsomójával? –kérdezte hitetlenkedve Leó. A Randiguru című filmben hangzott el az alapigazság: ha hazakísérsz egy nőt randi után, és ő babrál a kulcscsomójával, akkor azt várja, hogy megcsókold. Leó nem hisz ebben, pedig nekem mindig bejött eddig.

- Nem, csak egyszerűen tétovázott, mintha várna valamire, úgyhogy megfogtam a derekát, magamhoz húztam, és megcsókoltam.

- De ugye utána nem Te írtál neki először? – kérdi Laci óvatosan.

- Nem.

- Végre tanultál valamit!- sóhajt fel a barátom megkönnyebbülten. 

- Na, és mesélj, ki ő pontosan? Lecsekkolnám facebookon- mondja lelkesen Leó.

- Biztos, hogy nem mondom meg- jelentem ki kategorikusan. – Majd egyszer talán… talán bemutatlak benneteket neki, de csak ha ő külön kéri.

Még a keresztnevét sem árulom el. A Tamara elég különleges név, csak egy ilyen nevű ismerősöm van.

- Akkor legalább mesélj róla valamit. Milyen, hogy néz ki, hol dolgozik?- érdeklődik Leó.

- Magas, vékony…

- És fogadjunk, hogy vörös hajú és zöld szemű- vágja rá Laci. Te azokért vagy oda. Engem meg a hideg kiráz tőlük- láthatóan már egy ilyen lány gondolatától is megborzongott. Konkrétan allergiás erre a típusra.

- Nem, kék szeme van.

- Ohh, az máris más. Az már egy plusz pont: egy jó nőnek legyen kék szeme – mondja Laci.

- Jessica Albának is barna szeme van - vágom rá. Ő a kedvenc színésznője.

- Neki megbocsátom.

- Szóval magas, vékony, sötét hajú, és kék szemű. Az USA-ban dolgozik, valami szállítmányozói cégnél, irodán. Hogy pontosan mi a munkája, arról fogalmam sincs, nem kérdeztem. De hatalmas dumája van. Laci, neked tetszene. Már a második randin beszólt nekem.

- Ez valóban értékelendő- vigyorog Laci. Ő szereti, ha egy lány vissza tud vágni a csípős megjegyzéseire. Ahogy ő mondta: „legalább nem ilyen fapofa, akinek mondasz egy poént, és csak bámul rád.”

- Megmutattam neki az egyik írásomat, a Tündért (http://dzsentrivagyok.blog.hu/2012/01/15/tunder_2_0, http://dzsentrivagyok.blog.hu/2012/01/15/tunder_2_0_folytatas), ő meg megjegyezte, hogy különösen tetszett neki az rész, amiben a lányt úgy jellemezte az egyik szereplő, hogy „nagy orrú, vérszegény csaj”.

„Miért –kérdeztem - , neked nagy orrod van?”

„Háát… nem akkora, mint a Tiéd…”- válaszolta.

- Végre egy méltó ellenfél- összegzett Laci. 

 - Végül is egyszer meg lehetett nézni… - összegzi Laci a látottakat a film után, aztán a kezembe nyomja az érvényesített mozijegyeket. – Még mindig gyűjtöd, ha jól tudom- mondja.

Igen, továbbra is. Egy-egy mozijegy, az mindig egy emlék. Egy filmé, amit együtt néztem meg valakivel, aki a barátom. Elvégre is akárkivel nem mész moziba.

Tulajdonképpen jegyet sem kellene vennem, simán bemehetnék ingyen is, van sajtóbelépőm, és a rádió médiapartnere a mozinak. De még én is húzzam le őket? Milyen lenne az? Ennyit igazán megérdemelnek. Tavaly akkora szarban volt a mozi, hogy egész télen nem volt fűtés, de akkor is kitartóan jöttünk, és néztük a filmeket, úgy, hogy volt, amikor kint az utcán melegebb volt, mint bent a teremben. Aztán egy lelkes csapat gatyába rázta az egész helyet, én pedig értékelem ezt a lelkesedést: legalább egy-egy mozijegy ára erejéig mindenképpen.

Nem kell egymáshoz igazítanunk a lépteinket: olyan régóta vagyunk barátok, hogy minden mozdulatát ismerjük a másiknak.

- Nem sok kedvem van ehhez az egészhez- mondja Laci, amikor már jóval elhagytuk a mozi épületét, és a filmszínház után a kőszínház mellett megyünk el. – Oké, hogy megígértük Leónak, hogy elmegyünk ebbe a buliba, de… ez a sok idióta…

Igaz, ami igaz, egyet kell értsek vele: valahogy én sem találom a hangot az itteni fiatalokkal. Máris generációváltás történt volna? Még csak 29 vagyok, de olyan, mintha egy világ választana el egy tizennyolc évestől. Tizenhattól meg pláne!

- Ahogy szoktuk, öregem: odamegyünk, vigyorgunk egy kicsit, egy- két órát ellebzselünk a kocsmában, aztán udvariasan elköszönünk mindenkitől, és jó napot!- mondom biztatóan Lacinak.

Talán a szülők generációjának reményvesztettsége gyűrűzött át a mai tinikbe? Nem akarnak olyanok lenni, mint a szüleik, akik már negyven éves korukra teljesen kiégtek, ezért még fiatalon mindent magukhoz akarnak fogni: buli, szex, pia… (drog?)…? Pedig még annyi minden áll előttük, és máris unják az életet? Felnőttként fogják a legnagyobb pofont kapni, főleg ebben a városban, ha majd jó munkát akarnak találni, és azzal szembesülnek, hogy ha nem vagy valakinek az ismerőse, hiába akarsz bekerülni bárhová is, hiába van meg a végzettséged, tapasztalatod, legfeljebb nagy mázlival fogod megkapni az állást. Viszont ha ismersz valakit, lehetsz akármekkora kontár, te fogsz bejutni. Aztán majd valaki, aki ért hozzá, megcsinálja a te munkádat is. Nemrég beszéltem az egyik helyi online újság szerkesztőjével, ő mondta, hogy pályázatot írtak ki a város honlapjának az üzemeltetésére, és ők is pályáztak, de egy olyan „versenyző” kapta végül a megbízást, akinek az ajánlatában foglalt ár az ő ajánlatukénak a háromszorosa volt, és ráadásul még életében nem csinált hasonló munkát. Viszont jó, megbízható pártkatona volt. Hiába, na, közpénzen semmi sem drága…Ahogy egy volt tanárom mondta: sógor-koma ország vagyunk. A tinik meg erről mit sem tudnak, csak azt látják, hogy szar az életük, és kiutat keresnek. Kiutat? Miből, a boldog, gondtalan gyerekkorból?

Vagy nem értem őket, vagy nem is akarom megérteni őket.

- Jó a cipőd- jegyzi meg Laci hirtelen, mikor keresztül vágunk a kiserdőn, ami gyár mellett húzódik. – Zoé választotta?

- Igen- felelem. – Ruhaválasztásnál kikerülhetetlen. Nő, és ráadásul kiváló az ízlése. Én pedig a nőknek, és nem a férfiaknak akarok tetszeni, ezért is kérem ki a tanácsát.

- Igaz. Meleg barátunk meg nincs- vigyorog Laci. – Pedig mekkora sorozat volt a Melegítő! Azok a srácok tényleg értettek a stílushoz. Egy rakás jó ötletet merítettem abból a műsorból. – lelkendezik Laci. Pedig a lelkesedés nem kifejezetten megszokott tőle. – A cipő amúgy is nagyon fontos- taglalja.- A nők mindig megnézik a cipődet. Fontos információkat közöl rólad: elárulja, hogy gazdag vagy-e (márkás cipő), hogy hanyag,vagy pedáns vagy-e (koszos, vagy tiszta cipő). Van egy új sorozat, szoktad nézni? Dr. House. Mindig szakadok a röhögéstől rajta. A múltkor bejön valamelyik beosztottja a pasasnak, és csak annyit kérdezett tőle: „-Randija lesz? Mire a beosztott: - Miből gondolja? House: - Új cipő.”

Közben meg is érkeztünk. Ruhatárra persze egy ilyen helyen (nevezzük elegánsan pinceklubnak), esély sincsen. Mindegy, majd a kezünkbe fogjuk a kabátunkat.

- Még ne menjünk be- mondja Laci. – Leó is előbb- utóbb fel fog jönni, majd itt kint dumálunk vele, és csak utána megyünk le. Legalább nem kell keresgélni, és kevesebb időt kell lent töltenünk a bagófüstben.

Igazat kell adnom neki, és még csak nem is esik nehezemre.

Nem keltünk feltűnést, vagyis csak amennyire két jól öltözött huszonéves szokott az „egyenruhás” tinik között. Leó fogalmazta meg egyszer: „Öregem, voltam a múltkor egy drumm and bass buliban, egész este azon röhögtem, hogy mindenki ugyanúgy volt felöltözve, ugyanolyan ruhában volt: melegítő, farmer, sportcipő. Mintha mindenki ugyanabból a boltból öltözne, mert csak az az egy bolt van a városban. Olyan volt, mintha visszamentem volna a kommunista időkbe, mikor tényleg csak egy ruha üzlet volt a városban.”

Hmm… „Üdvözlet az egyformaság korából”, ahogy Orwell írta.

Most is nagyjából hasonló „színes folt-emberek” töltik fel ennek a festménybe illő összképnek az előterét, aminek a hátterét egyrészt a kétoldalt húzódó erdősáv, másrészt a pincekocsma mögött terpeszkedő gyárkapu, és a mögötte elterülő óriási udvar adják.

Igazán meghitt.

Talán két perce állunk kint, és máris meg van az első jelentkező. Leó még sehol, de máris „horogra akadtunk”.

Barna hajú, szemöldök piercinges lány közelít felénk kapucnis, szőrme szegélyű kabátban. Az indíték teljesen egyértelmű.

 - Sziasztok- köszön oda barátságosan.

- Szia – mormogjuk oda egykedvűen mind a ketten.

Nem sokat teketóriázik.

- Tudnátok adni nekem egy szál cigit?- kérdi.

- Sajna…- „nem”, folytatnám, azonban a következő pillanatban olyan dolog történik, ami még engem is meglep. Laci, ahelyett, hogy elutasító választ adna, azt feleli:

- … hogy én mennyire tudtam, hogy ezt akarod!... Így lenne ötösöm a lottón!- mondja, és elővesz a kabátjából egy bontatlan doboz cigarettát. Lassú, kényelmes mozdulatokkal, kiélvezve a helyzetet, lehámozza az alufóliát a dobozról, aztán, feltépve a dobozt, odakínálja a lánynak.

- Köszönöm- mondja a lány, és mohón rá is gyújt, mint aki egész életében az első slukkra várt.

A szokásos forgatókönyv szerint ezek után az ilyenek rögtön arrébb is állnak, ehelyett ez a példány várakozóan ácsorog továbbra is mellettünk.

- Téged még nem láttalak itt – fordul oda Lacihoz.

- Tudod…- vigyorog Laci- nem sűrűn járok sehová, de ma olyan jó lett a hajam, hogy vétek lett volna otthon maradni. – mondja kajánul.

- Igazán? Tényleg elég jó- adja a semmitmondó választ a lány. Láthatóan meglepődött a reakción. – És mondd… mi a csillagjegyed? – kérdi.

- Biztos, hogy nem mondom meg- vágja oda gyorsan Laci. Olyan hirtelen dobta oda a szavakat, mintha ostorral sújtott volna le.

- Miért?- vonja fel a szemöldökét a lány.

- Mert ez annyira személyes… Olyan, mintha azt kérdezted volna, mekkora a farkam- mondja Laci, olyan hitelesen, hogy még én is elhiszem, hogy személyes sértésnek vette, hogy a horoszkópját szeretné megtudni a lány. – Azt sem tudom, hogy hívnak, Te meg rögtön ilyeneket kérdezel?

- Réka a nevem- nyújtja oda előbb Lacinak, aztán nekem is a kezét a lány. Finom kis kéz, hamvas bőr. Tényleg nem lehet több tizenhatnál.

- Laci.

- Levi.

- És Te sem árulod el a horoszkópod? – kérdi, most már hozzám fordulva Réka.

- Mi az, ilyen könnyen feladod? Vagy ha az egyik nem, jó lesz a másik is?- mondom én is pimaszul. Álnok csapdát állítok Lacinak. – Egyébként Laci barátom bika jegyű- árulom el.

- Igazán? – érdeklődve húzza fel újra a szemöldökét. Szépen szedett szemöldök, biztosan kozmetikus munkája, és nem ő csinálta magának. Ilyen fiatalon még nem lehet ekkora gyakorlata az ilyesmiben. – Imádom a bikákat- mondja negédesen-behízelgően. Közben hosszút slukkol a cigarettából.- Én nyilas vagyok. – teszi hozzá, aztán megint „tovább ugrik”.

- És Te?- fordul hozzám.

- Én Rák- válaszolom.

- Úúúú, imádom a Rákot is- mondja gyorsan.

- Mint a legtöbben- válaszolom.- Látom, könnyű Téged boldoggá tenni- fűzöm hozzá gúnyosan.

Figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet.

- Na, és mi a munkátok? – kérdi, hogy tovább fűzze az akadozó társalgás fonalát.

Miután erre a kérdésre is csupán kitérő választ kapott, és a cigijét is rég elszívta, néhány percnyi kényszeredett társalgás után szép lassan elpárolog újdonsült ismerősünk.

- Még jó, hogy a vezetéknevünket nem kérdezte, tuti, holnapra már bejelölt volna a facebookon- mondja Laci.

- Az biztos. Amúgy honnan volt a cigi? Azt ne mondd, hogy direkt azért hoztad magaddal, hogy ha valami csaj kér, tudj neki adni.

- Nem, Leó megkért, hogy majd vegyek neki a boltban, neki már nem volt ideje, és itt a kocsmában nincs olyan márka, amit ő szeret- nevet Laci. – Remélem, nem haragszik meg, hogy lehúztam egy szállal.

Laci az örök bajtárs. Most is hogy lekoptatta a kiscsajt. Szerintem simán azt hitte, majd jópofizunk vele, hátha meg tudjuk dugni (netán egyszerre ketten is… manapság már ez sem ritka… sajnos…). Biztosan meglepődött, hogy ilyen elutasítóak voltunk. Helyes kiscsaj volt, de, aki ilyen helyekre jár, nem feltétlenül a mi esetünk.

Jó móka volt! Nem tudom, mi lesz velem, ha Laci tényleg megkapja  a munkát külföldön. Csak miatta bírom ki ebben az elátkozott városban, különben már biztosan megőrültem, vagy elköltöztem volna.

Narancs és citrom (I. rész)

„Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja, 
Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel, …”- 1984

Ez az évszak, az ősz illik igazán ehhez a városhoz: a levelek reménytelenül szállingóznak a fákról, beletörődve az elkerülhetetlenbe, az elmúlásba. Ágakon maradt társaik is aggódva nézik saját száradás csipkedte széleiket...
Az öreg háztömb bezzeg büszkén sütkérezik a délutáni napfényben, mint a gazda, aki szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel, kidüllesztett pocakkal álldogál udvarháza tornácán aratáskor. 
Az erőtlen őszi napsütésben fény csillan az ablakokon, mint a nagypapa szemében, ha az unokáját nézi. 
A fakó sárga ház kapuja szinte hangtalanul, alig hallható nyikorgással nyílik, de jókora robajlással csapódik be Laci barátom mögött. Laci elnyújtott léptekkel közeledik: mintha minden egyes lépéssel egyet felfele is lépne, nem csak előre. Mintha folyton lábujjhegyen járna. 
- Késtél- mondom, csak úgy megszokásból.
Vállat von. 
- Még befejeztem egy rajzot- mondja.- Hátul menjünk, a kertek alatt, nem vagyok kíváncsi az emberekre. 
Mondania sem kellett volna. 

A boltba befelé menet majdnem összeütközünk egy hosszú combú, huszonéves, barna hajú lánnyal. 
- Látod, ez az egy jó van Magyarországon- mondja Laci, miközben én a sorok között pakolom be a "mozis menüt."
Rá sem kell néznem, hogy tudjam, mit kell a kosárba rakni: legalább tíz éve járunk együtt moziba, és ő mindig ugyanazt veszi: kólát, ropit, és csokis nápolyit, meg valami kisebb csokit. 
- Ez az egy jó van...- folytatja filozofikusan- Sok jó nő van. Az USA-ban csak a filmeken látsz jó csajt, itt meg elég kimenni az utcára. Ez az egy fog hiányozni. Az esztétikai élmény- teszi hozzá.- Kár, hogy ezek a kisvárosi csajok mind olyan kibaszott sznobok. Mintha ők legalábbis nem büdöset kakilnának... Ez is… LáttadM Szinte ránk se nézett. Átnézett rajtunk, simán. Na, mindegy- legyint. 
- Sok hülye sznob ribanc- mondja fennhangon, mikor már a pénztárnál állunk. A pénztáros elég szúrós szemmel néz ránk a megjegyzés hallatán, de ez kicsit sem hatja meg. – Pesten egy fokkal jobb a helyzet… Ott sok a jó nő, lehet válogatni, és emiatt a nők sem olyan kibaszott válogatósak… Emlékszel, mikor felvételiztem az Iparművészetire? Egy modellt kellett rajzolni, és a kiscsajok körbeálltak,baszki, érted? Nézték, hogy mit rajzolok, ott csodáltak, mint valami sztárt! – mondja- Persze, az igaziak az igaziak... - folytatja Laci. - Az igazi ribik... - a folytatást már csak én hallom, közben szép komótosan kilépünk a bolt ajtaján. - Már a név is sokatmondó: örömlány. Arra van, hogy örömet szerezzen, és nem azért, hogy keserűséget, mint ez a sok elutasító kis hülye. Ha megkapom a munkát az USA-ban, előtte tuti elmegyünk a kupiba. 
- Hányszor mondtad már ezt!- sóhajtok. - Amúgy sem fogok veled piros lámpás házba menni- mondom. 
Legyint. 
- Te aztán sose változol- mondja lemondóan. 
A telefonomon nézem az időt. Tényleg kiléptünk: még mindig van öt perc a kezdésig. Eleget leszünk még bent, inkább kint állunk még kicsit a friss levegőn. Úgyis olyan kellemes az idő. Ezt még csak meg sem kell beszélnünk. 
Három fős társaság megy el mellettünk, ők is a moziba tartanak: egy hosszú hajú, pufók srác, egy magas, vékony, vöröses tini, és egy szőke huszonéves lány. 
- aciLiiii- szól oda a hosszú hajú srác barátomnak. 
- Szevasz, Zolikám- így legalább tudom, honnan volt olyan ismerős: Laci régi osztálytársa. 
A bemutatáskor a lány nekem is a kezét nyújtja:
- Klaudia- mondja. Átlagos külsejű, csinos arcú, talán húsz éves lehet. 
- Miklósfi Levente- mondom, én is a kezemet nyújtva. 
Zavart vihogást vált ki belőle a nevem, kicsit toporog is zavarában. 
- Jaaajjj... Olyan furcsa így hallani a hangod... Tudod, szoktalak hallani a rádióban, és a hangodat már ismertem... - vihorászik tovább. 
- ... és látod, tartozik hozzá egy egész ember - mondom mosolyogva. Jó érzés, ha "felismernek".

- Ugye tudod, hogy ezt a szöszke csajt megdughatnád? - kérdi Laci, mikor elváltunk a társaságtól. 
Vállat rándítok. Tudom. Nem vagyok teljesen hülye. De minek? Trófeának? Egy újabb numera, hurrá! Hát aztán?