Narancs és citrom (I. rész)
„Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja,
Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel, …”- 1984
Ez az évszak, az ősz illik igazán ehhez a városhoz: a levelek reménytelenül szállingóznak a fákról, beletörődve az elkerülhetetlenbe, az elmúlásba. Ágakon maradt társaik is aggódva nézik saját száradás csipkedte széleiket...
Az öreg háztömb bezzeg büszkén sütkérezik a délutáni napfényben, mint a gazda, aki szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel, kidüllesztett pocakkal álldogál udvarháza tornácán aratáskor.
Az erőtlen őszi napsütésben fény csillan az ablakokon, mint a nagypapa szemében, ha az unokáját nézi.
A fakó sárga ház kapuja szinte hangtalanul, alig hallható nyikorgással nyílik, de jókora robajlással csapódik be Laci barátom mögött. Laci elnyújtott léptekkel közeledik: mintha minden egyes lépéssel egyet felfele is lépne, nem csak előre. Mintha folyton lábujjhegyen járna.
- Késtél- mondom, csak úgy megszokásból.
Vállat von.
- Még befejeztem egy rajzot- mondja.- Hátul menjünk, a kertek alatt, nem vagyok kíváncsi az emberekre.
Mondania sem kellett volna.
A boltba befelé menet majdnem összeütközünk egy hosszú combú, huszonéves, barna hajú lánnyal.
- Látod, ez az egy jó van Magyarországon- mondja Laci, miközben én a sorok között pakolom be a "mozis menüt."
Rá sem kell néznem, hogy tudjam, mit kell a kosárba rakni: legalább tíz éve járunk együtt moziba, és ő mindig ugyanazt veszi: kólát, ropit, és csokis nápolyit, meg valami kisebb csokit.
- Ez az egy jó van...- folytatja filozofikusan- Sok jó nő van. Az USA-ban csak a filmeken látsz jó csajt, itt meg elég kimenni az utcára. Ez az egy fog hiányozni. Az esztétikai élmény- teszi hozzá.- Kár, hogy ezek a kisvárosi csajok mind olyan kibaszott sznobok. Mintha ők legalábbis nem büdöset kakilnának... Ez is… LáttadM Szinte ránk se nézett. Átnézett rajtunk, simán. Na, mindegy- legyint.
- Sok hülye sznob ribanc- mondja fennhangon, mikor már a pénztárnál állunk. A pénztáros elég szúrós szemmel néz ránk a megjegyzés hallatán, de ez kicsit sem hatja meg. – Pesten egy fokkal jobb a helyzet… Ott sok a jó nő, lehet válogatni, és emiatt a nők sem olyan kibaszott válogatósak… Emlékszel, mikor felvételiztem az Iparművészetire? Egy modellt kellett rajzolni, és a kiscsajok körbeálltak,baszki, érted? Nézték, hogy mit rajzolok, ott csodáltak, mint valami sztárt! – mondja- Persze, az igaziak az igaziak... - folytatja Laci. - Az igazi ribik... - a folytatást már csak én hallom, közben szép komótosan kilépünk a bolt ajtaján. - Már a név is sokatmondó: örömlány. Arra van, hogy örömet szerezzen, és nem azért, hogy keserűséget, mint ez a sok elutasító kis hülye. Ha megkapom a munkát az USA-ban, előtte tuti elmegyünk a kupiba.
- Hányszor mondtad már ezt!- sóhajtok. - Amúgy sem fogok veled piros lámpás házba menni- mondom.
Legyint.
- Te aztán sose változol- mondja lemondóan.
A telefonomon nézem az időt. Tényleg kiléptünk: még mindig van öt perc a kezdésig. Eleget leszünk még bent, inkább kint állunk még kicsit a friss levegőn. Úgyis olyan kellemes az idő. Ezt még csak meg sem kell beszélnünk.
Három fős társaság megy el mellettünk, ők is a moziba tartanak: egy hosszú hajú, pufók srác, egy magas, vékony, vöröses tini, és egy szőke huszonéves lány.
- aciLiiii- szól oda a hosszú hajú srác barátomnak.
- Szevasz, Zolikám- így legalább tudom, honnan volt olyan ismerős: Laci régi osztálytársa.
A bemutatáskor a lány nekem is a kezét nyújtja:
- Klaudia- mondja. Átlagos külsejű, csinos arcú, talán húsz éves lehet.
- Miklósfi Levente- mondom, én is a kezemet nyújtva.
Zavart vihogást vált ki belőle a nevem, kicsit toporog is zavarában.
- Jaaajjj... Olyan furcsa így hallani a hangod... Tudod, szoktalak hallani a rádióban, és a hangodat már ismertem... - vihorászik tovább.
- ... és látod, tartozik hozzá egy egész ember - mondom mosolyogva. Jó érzés, ha "felismernek".
- Ugye tudod, hogy ezt a szöszke csajt megdughatnád? - kérdi Laci, mikor elváltunk a társaságtól.
Vállat rándítok. Tudom. Nem vagyok teljesen hülye. De minek? Trófeának? Egy újabb numera, hurrá! Hát aztán?
